girl-sea-yoga-relax

A legfontosabb személy, akivel még a betegednél is jobban kell törődnöd: TE

“Semmit nem tudsz adni, ha te magad üres vagy.”


Intenzív szakápoló vagyok, éjszaka dolgozom, így régebben elég sajátos viszonyban álltam az alvással: vagy összejött, vagy nem. Dühöngtem, forgolódtam, időnként ránéztem az órára, és kiszámoltam, hány órát nem alszom éppen.  Még egy kicsit forgolódtam, fohászkodtam az álomtündérekhez, hogy oldozzanak fel, bármi is a bűnöm, ami miatt alvás nélkül kell léteznem. Hála az égnek 5 év alatt megtanultam néhány dolgot arról, hogy milyen lényeges a jó minőségű alvás egy stresszes, krónikus kialvatlansággal járó munkakörben.

Gyorsan rájöttem, hogy az ápolóknak elsőként magukkal kell törődni, mielőtt a betegeikről kezdenek gondoskodni. Semmit nem tudsz adni, ha te magad üres vagy. Végül a karriereddel fizetsz majd a kimerültségedért. A tét igen nagy, amikor gyógyszerek adagolása és a precizitás úgy általában a munkád szerves része. Következményekkel fog járni, ha nem alszol eleget. Higgy nekem. Ezért alakítottam ki a saját, működő technikámat a mindennapos (nappalosoknak minden estés) minőségi alvásért.

Gyorsan rájöttem, hogy az ápolóknak elsőként magukkal kell törődni, mielőtt a betegeikről kezdenek gondoskodni. Semmit nem tudsz adni, ha te magad üres vagy.

Nappalos és éjszakás műszakban is sokat dolgoztam az egészségügyben töltött évek alatt, de nem számított, melyik volt az aktuális, az alvással mindig gondjaim voltak. Munka közben gyakran kaptam azon magam, ahogy arról a pillanatról álmodozom, amikor végre bedőlök az ágyba és álomba merülök, és ahogy telt a nap, egyre nehezebb volt nyitva tartani a szemem. Arról fantáziáltam, hogy kilépek az aznapi stresszből, a hívógombok csengéséből és a hangosan csipogó monitorok zajából, és hagyom, hogy a napi események szinte elolvadjanak a fejemben, miközben megszűnik körülöttem a külvilág. De mikor végül hazaértem egy fárasztó műszak után, tágra nyílt szemmel feküdtem az ágyban a mennyzetet bámulva, és az összes gép és monitor hangja úgy csengett a fülemben, mintha még mindig a kórházban lennék.

Fekvőbeteg osztályon dolgozom, vagyis az emberek, akikkel törődöm, legalább egy éjszakát nálunk töltenek. A legtöbb kórházban 12 órás munkarend van. 12 órán keresztül fáradtnak lenni -bár legyen inkább 13, mire átadod az osztályt és végre elhagyod az épületet – olyan hosszúnak tűnik, mint egy véget nem érő tévésorozat.  Nem csupán kimerült vagy, de lelkileg is megfizeted az árát az ápolásból adódó sajátos igénybevételnek.

 

Munka közeben gyógyszereket adsz be, újraélesztésekhez rohansz, betegekkel és hozzátartozókkal kommunikálsz, és más ellátókkal dolgozol együtt. Bármelyik ápoló megerősíti: egy fekvőbeteg osztályon nincs szabadidő. Szinte úgy kell elszökni a mosdóba, a rövid szünetek ritkábbak, mint a fehér holló. Amint belépsz, indul a nap. Ha kimerült vagy, azonnal hátrányból indulsz.

Mikor lefekvéshez készülődöm, mentálisan és fizikailag is le kell csendesednem. Egy ápoló hiába végez a napi munkával,  a betegek és hozzátartozók még sokkal azután is az eszében és a szívében vannak, hogy kilépett az osztály ajtaján. Velem előfordult már, hogy a hazaúton betegre aggódtam magam egy-egy olyan beteg miatt, akinek a története még az átlagosnál is jobban megérintett. Ezért fél-egy órát mindig rászánok arra, hogy átgondoljam a napomat. Egy forró fürdő vagy zuhany segít kicsit lemosni azt a sokféle érzést, ami elkísér, miután véget ért a műszakom. Még meditálni is megpróbáltam, hátha segít rendezni a gondolataimat, és igen, működik.  Nem várhatod el, hogy egyből  az első nap pihentető mély álomba merülj egy kis gyakorlás nélkül. Le kell csendesítened az elméd, a gondolataid, és ellazulnod, mielőtt el tudsz aludni.

Egy ápoló hiába végez a napi munkával,  a betegek és hozzátartozók még sokkal azután is az eszében és a szívében vannak, hogy kilépett az osztály ajtaján.

Amikor a lelkem megnyugodott, az alvás külső kellékeit is előkészítem. Elhúzom a függönyt és leengedem a redőnyt, hogy teljesen sötét legyen (éjszakában dolgozóknak ez kulcsfontosságú). Aztán megcsinálom a “fészkem”, amihez szükséges a kényelmes ágynemű, egy kemény matrac, és az átlagosnál kicsit hűvösebb szobahőmérséklet -ezek az alvás ideális körülményei.  Nem felejthetem el a kellékeket sem. Felszínesen alszom, ezért füldugót, szemmaszkot és az alvást segítő hangfelvételeket hallgatok, hogy teljesen kizárjam a külvilágot. Van, akinek ezek nem kellenek, mert a megfelelő környezetben azonnal elszenderednek, nekem szükségesek a megfelelő eszközök a sikerhez.

Természetesnek tűnik, hogy az ápolók mindenki szükségleteit a sajátjaik elé helyezik. Hosszú órákon át törődünk a betegeinkkel és a szeretteikkel. Gyakran előfordul, hogy nem eszünk, nem tartunk szünetet vagy nem megyünk a mosdóba, mert attól félünk, hogy pont akkor leszünk távol, mikor a legnagyobb szükség lesz ránk. (Én ájultam már el újraélesztés közben, mert egész nap nem ettem!)

Kizsákmányoljuk a testünket, hogy osztatlan figyelmet szentelhessünk a betegeinknek, és biztonságérzetet adjunk nekik, mert a legjobbat akarjuk számukra. De hogy ez valóban így legyen, ezt az odaadást saját magunk felé is biztosítanunk kell. Ugyanúgy kell törődnünk magunkkal, ahogy a betegeinkkel. Csak akkor tudunk másokról gondoskodni, ha magunkért is megtesszük ugyanezt.

Szerző: Nacole Riccaboni, Intenzív szakápoló

Forrás: http://www.huffingtonpost.com/entry/nurses-before-patients-sleep_us_587e3352e4b089722865511e

Iratkozz fel a hírlevelünkre itt!