x_ray_heart_by_mmattes

Az iskola

Soha nem szerettem volna ápoló lenni. Bármilyen más lehetőség jött az életben, örömmel vágtam bele. Aztán mégis ápoló lettem, és most úgy várom a szeptembert amikor végre továbbtanulhatok, mint a leglelkesebb nagycsoportosok az első osztályt. 

Voltak persze árulkodó jelek. Mondjuk hogy sokat utaztunk, és amikor kivilágított közúti baleseti kárhelyet láttunk éjjel az autópályán, az ablakra tapadva könyörögtem, hogy lassan menjünk, és nézhessem mi történik. Vagy például ez a rajz (nem is tudom, pontosan mit gondoltam?):
vkjpgAz első általános iskolámból az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy az egyik osztálytársam bátyjának komoly fejsérülése volt egy baleset miatt, én pedig mindennél jobban vártam az állapotáról érkező híreket. Mikor anyukám a jogosítványát csinálta ebben az időben, kívülről-belülről tudtam a “Közúti elsősegélynyújtás” című könyvét. A legnagyobb kincsem egy autóból leselejtezett, régi fém elsősegélydoboz volt. Ápoló nem akartam lenni, de baleseti sebész igen.

tiva

Sok minden történt, és érettségi után nem vettek fel az orvosi egyetemre, így elmentem segédápolónak (örök hála dr. Stéger Gabriellának, hogy bízott bennem). Itt vált számomra világossá, hogy az én lelkemnek az ápolás való, mert nem tudom és nem is akarom nélkülözni a betegekkel való szorosabb emberi kapcsolatokat. Ezt a kórházat végül bezárták, és én is mással kezdtem foglalkozni: tévé, vállakozás, bulihegyek – nem unatkoztam!

Rengeteg helyen dolgoztam, sok mindent kipróbáltam, de a szívem mindig a kórházi környezetbe húzott vissza. Eljött az idő, amikor be kellett látnom hogy nincs értelme mást csinálni: ültem egy szép irodában kommunikációs igazgatóként céges autóval, korrekt fizetéssel, többnyire szerethető feladatokkal és mégis az egyik nap elvisehetetlen fejfájásom volt, máskor meg ömlött a vér az orromból. Végül a munkából és a munkahelyből is kiszerettem, és pár hónap bátorsággyűjtés után beiratkoztam a Raoulba. Ez a kép később, már a szóbeli vizsga után készült, és aznap -bár soha az életben nem érdekelt igazán egyetlen iskola sem- az “eredményhirdetéskor” elsírtam magam.

exam

Nem titok, hogy szeretem a munkámat. Mikor megint kórházban kezdtem dolgozni, mindenki azt kérdezgette: “Miért csinálod ezt?” meg hogy “Meddig maradsz?”. Azóta eltelt pár év, és már senki nem kérdez ilyet, tudják már hogy maradok. De ahogy telik az idő, egyre inkább azt érzem, hogy nem tudok eleget, és van még hova fejlődni. Szeretnék érteni minden egyes szót, ami elhangzik, nem csak a 90%-át, szeretnék én lenni az az ápoló, aki akkor is talál vénát, amikor senki más nem, és mióta tudok az új Msc képzésről és főleg a sürgősségi szakirányról, tudom, hogy ide kell járnom.

merry

Úgyhogy decemberben megleptem magam – egy felvételivel. Nem leszek álszent, attól nem tartok hogy nem vesznek fel: 463 pontom van ami azért valószínűleg elég lesz. De végigcsinálni ezt a képzést hatalmas kihívás és rengeteg munka, mégis alig várom hogy végre elkezdődjön, és az élményeimet Veletek is megoszthassam. Már csak kicsit több, mint százat kell aludni.  🙂

Szerző: Németh Franciska

 Várlak Titeket a Facebookon és az Instagramon is!